Sűrű erdő szélén

„Lehengerlő olvasmány.” – Financial Times„Megrendítő és fájdalmasan komikus.” – The ObserverAz ilyen regények utat mutathatnak. – The Guardian„Ez a könyv megsemmisített. Megdöbbentem, nevettem és sírtam rajta... Összezúzta, összetörte a szívemet, amely még többet és többet akart belőle.”Khaled HosseiniSzaba még kisgyerek, amikor bátyjával, Szandróval, és édesapjával, Iraklival elmenekül a háború elől, amely a volt szovjet köztársaságban, Grúziában dúl. A csonka család Angliában kap menedéket. Húsz évvel később a három férfi még mindig képtelen megbékélni a múlttal, a hátrahagyott helyek és emberek kísértik őket. Irakli úgy dönt, hogy hazautazik: visszahúzza elhunyt felesége emléke és a pusztulófélben is gyönyörű szülőföld. A megérkezése után hetekkel azonban nyomtalanul eltűnik. Szandó apja felkutatására indul, de hamarosan felőle sem érkezik több hír. A legkisebb fiú, Szaba is útra kel hát, hogy felfedezzeegykori hazáját és annak lakóit, az út pedig egyenesen annak az orosz-grúz konfliktusnak a közepébe vezet, amely generációk sorsát pecsételte meg, és a családját is szétszakította. Bolyongásai során megelevenedik a mesék és a babonák sötét világa, amelyben időnként felcsillan a remény és vigasztaló útitárs a humor.Hol kegyetlen, hol gyengéd, hol együttérző, hol szívet tépő regény a háború egyéni és kollektív traumájáról, és egy küzdő népről, amely elszánta magát a túlélésre, de nem feledkezik meg azokról sem, akiknek ez nem sikerül. Idézet– Hol van Eka?Legalább ezerszer tettük fel ezt a kérdést. Anyánk maradt, hogy mi elmenekülhessünk.A háború nagy aduász – mindent visz. Amikor az AK-47-esek az utcádat sorozzák, minden más aggodalom kirepül az ablakon. Éjszaka a fegyverropogást hallgattuk, reggel meg ott csillogtak a kis rézdarabok a járdán, mintha töltényhüvely-eső esett volna egész Tbiliszi felett. Ennyit még ki lehet bírni.De amikor egy kósza harckocsilövedék a hálószobaablak alatt töri át a hanghatárt, aztán sivítva takarítja el a föld színéről a sarki boltot a felette lakó családdal együtt, az ember elkezd terveket szőni. A szüleink, Irakli és Eka is azon gondolkodtak, hogyan juthatunk ki mindannyian. A válásra borítsunk fátylat. A meneküléshez rejtélyes kenőpénzek, lopott útlevélbélyegzők és hamis papírok kellettek. A család által összegyűjtött összeg alig volt elég egy felnőttnek és nekünk, gyerekeknek. Ekának még útlevele sem volt. Nem hagyhattuk el együtt az országot.Közben a polgárháborús helyzet is fokozódott, a golyó ütötte lyukak már nem okoztak meglepetést sem az ismerős helyeken, sem az ismerősökben. Indulnunk kellett. Eka maradt, mi pedig elmenekültünk Iraklival. Így lettünk Szandróval anyátlanok. Nyolcéves voltam, Szandro két évvel idősebb. Abban az életkorban tapasztalatok szempontjából ez tengernyi különbséget jelent. Ezzel együtt sejtelme sem volt, mit jelent anyátlannak lenni, ahogy nekem sem.Nem szóltak a fanfárok, amikor megjelentünk az Egyesült Királyság kapitalista partjainál. Azonnal egy croydoni menekültszállásra suvasztottak be minket. Abban a hideg raktárépületben emeletes ágy, közös vécé és élelmiszerjegy várt minket, a folyosókon ideges arcok kísértettek. A belügyminisztérium gépezetének egyik sötét zugában végül beindultak a fogaskerekek, felvillant a monitor, és a dossziénkra a Tottenham N17 felirat került.Ismeretlen városban tengődtünk azokban a korai időkben. Tottenham 1992-ben nem az a London volt, amely a képzeletünkben élt. Nem voltak se cilinderek, se szmog, se Holmes, se Watson, se hölgyek, se urak, se ötórai tea. Legalábbis számunkra nem.Mi másmilyen Londonban éltünk. A mi Londonunkban az emberek káromkodtak, köpködtek, piáltak, veszekedtek, és időnként bosszús nevetésben törtek ki. Furcsa szavakat használtak olyan akcentussal, amit kivenni sem tudtunk. Görnyedten jártak, nyomta őket a betömni való szájak, a befizetésre váró számlák és a következő fizetésig hátralevő napok súlya. Apánk is ott járkált közöttük. A mi Iraklink iránytű nélkül hánykolódott a tengeren, és kereste a nőt, aki