Nincs semmi, tandori úr

Egy talált nyelv továbbíródása - Tandori Dezső halála napján új ér­telmet nyertek ko­rábbi jelentések Debreczeny György költői vilá­gá­ban. A személyesen soha meg nem ismert levelező­társsal együtt, levélben el­kez­­dett, de befeje­zet­len szonett egy­részről véglegesen torzó maradt, míg a másik fél számára nemes ki­hívás: be kellett (volna) fejezni a szo­nettet, tovább kellett működtetni egy nyelvet úgy, hogy közben eredetisége, „tandori­sága” megmaradjon, ne mó­do­suljon: „Próbálj meg úgy írni mintha na­poznál / és csakugyan / dolgozom tovább ezekkel a / költe­mé­nyek­kel” – szó­lítja meg önmagát a lírai beszélő, mik­öz­ben a „hogy én hogy ő / hogy én s ő” ne­hezen feloldható problémájával szem­besül. Egyetlen szabályos szonett sincs Deb­reczeny György nincs sem­mi, Tandori úr (Tandori-kollázsok) című/alcímű cik­lu­sá­nak versei kö­zött, mi több, sza­bály­talan, vagy hozzávetőlegesen hasonló is alig; úgy tűnt „valahogy megszakadt a kap­csolat”, hogy végül „még­sem”, csak sze­kunder színtereken, má­sok, így Thomas Bernhard ol­va­satában folyt­a­tód­jon: „miatta olvastam aztán végig / Thomas Bern­­hard regényeit elbeszéléseit / írtam kötetnyi Tho­mas Bernhard-ver­set” (gondolatok T. D. halála nap­ján). Tandori-szonettet írni nélküle le­he­tet­­len. Vi­szont köteteit, verseit és ver­s­címeit „tovább­gon­dolja és -írja”, fo­lya­matosan történő vers­tör­té­net­ként „tart­ja életben” a kollázs Debreczeny György lírai mű­helyében. A kollázs a 21. század elejére „vi­lág­mentő” lírai műfajjá ne­me­sült költészetünkben: művelői (mint Deb­reczeny is) a részeire hullott egész újra­alkotásában tevékenykednek. Lehe­tet­len­­nel pró­bálkoznak. Talán, a Tandori-szo­­net­­t is így maradhatott állandóan meg­­történő jelen­ség­mivol­tában fenn: ké­pek, részek, sorok és címek „össze­szer­kesz­tésében” tovább… (Bence Erika)