Nincs jövő irodalom nélkül 2. - írói irodalomtörténet

Csoóri Sándort a született szerénysége határozta meg leginkább. Kívülről úgy is látszhatott, hogy címekért, rangokért, díjakért harcolt. És mivel ezeket a Nagy-Kossuth-díjig, a Nemzet Művésze címig megkapta, könnyedén mondhatja igaznak a maga véleményét az, aki így vélekedik. Kívülről nézve azt is könnyedén elfelejthetik, hogy 1990 előtti életét a harcaiból, az ellenállásaiból és egy demokratikus jogállami létért és a kulturálisan egységes nemzetért való kiállásaiból és az ezekért kapott büntetéseiből, eltiltásaiból ismerhetnénk igazán. És olyan gondolkodóként, aki új elemet tett hozzá Kodály és Bartók hagyományfeltámasztó csodáihoz. Ez is olvasható ebben az életműsorozatban (A hagyomány föltámasztása). És talán azt sem kellene figyelmen kívül hagyni, hogy milyen környezeti körülmények között jöttek a legnagyobb díjak, és mi minden nem sikerült abból, amit már megteremtett, mégis elpárolgott. Hasznára válna minden érték- és emberismerő olvasónak, ha úgy közelítene a Csoóri-irodalomtörténet második kötetéhez is, hogy érzékeli: a költőnek a költői hangért győztesen megvívott egykori belső gyötrelme, ember nem tudja, milyen eldugott óráiban, ébren töltött éjszakáiban szerzett áttekintő történelmi, irodalmi tudása ellenére benne maradt a hazulról hozott örökség, az említett szerénység. Ami most itt áll ebben a kötetben, az nemcsak (alig) szűkített magyar irodalom, amelynek a Csoóri Sándor által elképzelt teljessége, természetesen, benne van az életműsorozat másik két kötetében, hanem világirodalmi viszonyítástörténet is. Író-költő nemzedéktársai közül ilyet nem írt senki sem.