Kié itt a tér?

Vannak-e „no-go zónák” Európában? A kérdést az elmúlt években indulatos viták övezték, melyek során politikusok, szakpolitikusok, elemzők, publicisták és egyszerű polgárok feszültek egymásnak érveikkel. Bár a gyakran ideológiai síkon zajló polémia még messze nem ért véget, egy dolog biztosan látszik: az elmúlt évtizedek során Európa nagyvárosaiban valami végérvényesen félrement.A bevándorlók lakta környékek története az 1960-as évekre nyúlik vissza, amikor tömegesen kezdtek érkezni emberek a volt gyarmatokról, illetve államközi munkaerő-kölcsönzési szerződések keretében. A befogadó államok a legalacsonyabb ingatlanárú környékeken szállásolták el őket, ahova a családegyesítések és a későbbi bevándorlási hullámok révén újabb tömegek érkeztek. Eközben a többségi társadalom tagjai fokozatosan kiköltöztek e negyedekből, így hol vegyesebb, hol homogénebb etnikai tömbök, párhuzamos társadalmak alakultak ki. Ennek következtében mára számos olyan városrész jött létre Európában, amelyben az utcák képe és a társadalmi kultúra eltér a többségi társadalom által lakott környékekétől, a szociális körülmények és a közbiztonság rosszabb a máshol megszokottnál, a hatóságok különleges protokollt követnek intézkedéseik során, vagy egyszerűen a többségi társadalom egyes tagjai diszkomfortosan érzik magukat.A Migrációkutató Intézet munkatársai által írt kötet tematikusan hasonlítja össze Ausztria, Belgium, Dánia, Franciaország, Hollandia, az Egyesült Királyság, Németország és Svédország bevándorlók lakta városrészeit, hogy ezzel is újabb aspektusból vizsgálja ezt a napjainkat meghatározó ezerarcú problémát.