Gúzsban tánc a magyar irodalom története 1956-2021

Domonkos László műve önálló, szuverén szöveg. Lendületes narrációja, szövegszervezése különös elegy: hol a hírlapíró, hol az esszét művelő belletrista, hol az irodalomtörténész dominál. Maga a szövegmenet az időrendet követi, és gyakran az irodalmi-politikai intézményi események, alkalmilag a botrányok tagolják. A szerző nem tartja feladatának a magyar irodalom legutolsó bő félszázada szisztematikus feldolgozását, ami viszont olvasóit is döntésre kényszeríti: vagy elfogadják a munkáját így, ahogy van, vagy elutasítják teljes egészében. Az én irodalmi ízlésem és irodalomértelmezésem sok tekintetben eltér a Domonkos Lászlóétól, én alighanem nálánál jóval több olyan költőt és írót tartok számon ebből a korszakból, akiknek teljesítményét a nemzeti irodalmi kánonba (ha van ilyen...) tartozónak gondolom, ha a politikai álláspontunk eltérő is, mindazonáltal Domonkos könyvét jelentős alkotásnak gondolom. Felkészültsége, elhivatottsága garantálja munkájának etikus érvényességét, és emellett számos olyan művet őriz meg a jövőnek, amelyek a napi irodalompolitikai zajongás közben csöndesen eltűnőben vannak. És arról se feledkezzünk meg, hogy ez az elsők egyike ama nagyobb terjedelmű irodalomtörténeti összefoglalások között, amelyek fesztelen természetességgel tárgyalják ugyanabban a szellemi-művészi térben az anyaország, valamint az utódállamok és az emigráció alkotásait. Ez is olyan eredmény, ami biztos, hogy a rendszerváltozás pozitív szaldójához írandó.(Részlet Alexa Károly ajánlójából)