Filkó meg én - elbeszélés a nagy háborúból

Született hadikutya. Megveregetem az öreg pajtás kócos nyakát, és azért is őt mutatom be először. Igazság szerint úgyis ő ennek a történetnek az igazi hőse, nem én. Látja ezt mindjárt, aki ránéz az én öreg farkasfogó kutyámra. Született hadikutya. A szava ágyúdörgés, a szája szuronyokkal van tele, s meleg fehér subáját akármelyik kozák megirigyelhetné. Ugyan meg is irigyelték, kérték is tőle többen, de nem adta oda a muszkának. Inkább ő gombolt ki egész falka kozákot a subájából, még csak erőlködni se kellett neki. A másik barátom Habura volt, az urasági vadász. Mindenki úgy hívta, hogy a „jáger”. Rettenetes erős ember volt, egyszer csak úgy ököllel vert agyon egy medvét a Javorinán. A haja már deresedett, torzonborz szemöldöke alól mindig mérgesen villogott a szeme, de ha engem meglátott, mindig elmosolyodott. Nagyon szeretett a tenyerére ültetni és úgy fölemelve elbeszélgetni velem. Sokat kóboroltam vele a hegyszakadékok közt, és sok hasznos mesterséget tanultam tőle. Tudta minden fűről-fáról, melyikben micsoda orvosság lakik, tudta, hol fújják a követ a kígyók, melyik barlangban laknak a hegyi törpék, és mivel lehet kicsalogatni a vízi tündéreket a patakokból. A puskához is ő szoktatott hozzá. Úgy tudtam én azt billegetni már egy évvel ezelőtt is, mint a furulyát. Ezt is mindig a jáger csinálta nekem. Hívni pedig mindig úgy hívott: – Te csikó!