Én. én. én. én.

Posztmodern írónak tekinthetjük Esterházyt? Magyar ­Miklós kötete erre a máig vitatott kérdésre keres lehetséges válaszokat. Következésképpen nem lehet és nem is kíván a téma minden kétségen felüli lezárása lenni. Sokkal inkább – összhangban azzal, ahogyan Esterházy maga is elhatárolódik alkotóművészete merev kategorizálásától – olyan értelmezési módozatokat kínál, amelyeken keresztül az írói munkásság annak árnyaltságában, rétegzettségében tárulhat elénk. Az egyes fejezetek az intertextualitás, a humor, a sajátos olvasási lehetőségek, a nyelv egyszerre mesteri és játékos birtokba vételének kérdéseit tematizálják, miközben külön-külön és együttesen is közelebb vihetnek bennünket ahhoz, ki is az az Én. Én. Én. Én. Esterházy.„Pinta szerepként mondta:–?Ezek a nők! Örömükben el-eltörik a mécses. Hát igen: napfény, patak, a sok kedves háziállat. Nagy a kísértés.–?A természet öle – dörmögtem.–?Öl – mondta fölösen valamelyikőnk. Fancsikó vészjóslóan forgatta el egymáson két kis virágkezét.–?Megkértek, hogy holnap reggel 8-ig lennénk ha szívesek elhordani az irhánkat.–?Hát hordjuk el – vonta meg a vállát Pinta, és alamuszin meglökte az asztalt. (Mit remélt?)”Esterházy Péter: Fancsikó és Pinta