Elszálltak már, hajh, az évek…

A kötetben „alulnézetből” nyerünk bepillantást a Kádár-korszak, majd a rendszerváltozás magyar társadalmának egy kis szeletébe. Egy mintegy 30-35 fős diákközösség nézőpontjából fogjuk szemlélni, hogy 1960-ban milyen esélyekkel vágott neki a világnak az a kis csapat, amely hamuban sült pogácsaként pannonhalmi érettségit, vagy legalábbis erős pannonhalmi „érintettséget” vitt magával útravalóként, majd nagy lépésekben végigkísérjük útjukat a 60 évvel későbbi találkozóig. A dokumentumok és az emlékek tehát 65 küzdelmes évet mutatnak be.A történelmi „tépettséget” akkor generációs jelenségnek tartották, azzal a súlyosbító tényezővel, hogy az egyházi gimnáziumokban túlreprezentáltak voltak az egykori ún. „elnyomó” (1945 és főleg 1948 után pedig elnyomott) rétegek gyermekei, ezek nagy részét ugyanis állami gimnáziumba nem is vették volna fel. Ők a korszak káderpolitikájától a megbélyegző „osztályidegen” jelzőt kapták, amelyet a különböző formanyomtatványokon (az iskolai osztálykönyvek fejlécében is) a „származás” rovatba írt X-szel jelöltek.„Ha azt akarjuk, hogy a következő nemzedékeknek fogalma legyen a mi generációnk sajátos élményvilágáról, jelet kell hagynunk magunk után” – véli a szerző. Az osztály bemutatása levéltári-kézirattári dokumentumokon kívül (visszatekintő) önéletrajzok, az osztálytársak és egyes szerzetes tanárok által írt, összesen több mint ezer postai küldemény, valamint a szerző naplófeljegyzései segítségével történt.