Egybegyűjtött filmművészeti írások 3.

„Filmrendező vagyok, de lehet, hogy tíz év múlva videorendezőnek fognak nevezni. Mondjuk úgy idegen szóval, hogy kinematográfus vagyok, azaz képíró, és a képírást foglalkozásszerűen próbálom űzni. Azt mondhatnám, hogy a videó számomra azt ígéri, hogy beteljesíti mindazt a lehetőséget, amit úgy fogalmazunk meg több évtized óta, hogy a film, azaz a kinematográfia, a filmkészítés az tulajdonképpen egy nyelv, és ezen a nyelven mindenféle módon lehet közvetíteni gondolatokat” – írta Bódy Gábor 1984-ben.A kinematográfus szóval Bódy azt is jelezte a nyilvánosság felé, hogy a mozgóképes gondolkodásnak és kifejezésnek számos útja van a celluloid szalagon innen és túl, nem csupán az, amit a közönség a mozikban megszokott. Összegyűjtött írásainak harmadik kötete több szempontból más, mint az előző kettő: bár a korábban keletkezett sorozatcím a borítón megmaradt, és a kötet nagy része szűkebb értelemben nem „filmművészeti írások”-at tartalmaz, ez a cím mégsem jelentés nélküli. Nem részletezve, mi vagy mi lehet a „filmművészet”, a kinematográfia kifejezés kiterjesztett jelentése itt az irányadó. A műveletek összefüggnek, áthatják egymást, vagyis nem az történik, hogy amikor filmet forgatunk, akkor filmrendezők, amikor írunk, akkor elméleti emberek, esztéták vagy történészek, esetleg írók, amikor elektronikus eszközhöz nyúlunk, akkor videoművészek, s ha antológiát készítünk, akkor szerkesztők vagyunk. Mindezek folytonos áttételekkel működnek, szinkronban vagy párhuzamosan, s ezt a kivételes állapotot hívják gyakran (vulgárisan) „alkotó munkának”.Az elemzés, értékelés, pályakép, történet a jövő monográfusainak a dolga, s reméljük, hogy munkájukat ez a kötet is segítheti, mely ugyanakkor a jelen olvasóinak, különösen azoknak a fiataloknak szól, akiknek mindez „már történelem”, hacsak nem vállalják az időutazást, figyelembe véve – és egy kortárs művészt idézve – azt, hogy „valaha minden mű kortárs volt”.A könyv három nagyobb egységre bontva alig több, mint tíz évet fog át az 1985-be