Bel canto. álom a régi kanizsáról

Bánki Éva ismertetője a kötetről. Először a hangok: dobbanások, koppanások, rikkantások, nyerítések, ugatások. Aztán a formák: a fák, fu¨vek, gyu¨mölcsök, házak, felhők sziluettjei. Ezekből bomlanak ki az illatok, az ízek, az emlékek, a tapasztalatok. A kisváros, Nagykanizsa nem történelmi és társadalmi rétegzettségében épu¨l fel, hanem a maga tisztán gyermeki, naiv komplexitásában, az érzékelés fénysebességével. Minden év – világ év. Egy kisváros – minden kisváros – maga a mindenség. Mohai V. Lajos verseit olvasva eltöprenghetu¨nk azon, miért is szeretu¨nk annyira emlékezni? Talán mert az érzékelés hajdani teljességére vágyunk, azt akarjuk, hogy a benyomások robbanjanak fel bennu¨nk – ugyanúgy, mint hajdan, gyerekkorunk utcáin sétálgatva. És létezhet-e szelídebb, békésebb ópiumszívó egy „emlékezőnél”? Pedig a nosztalgia is egyfajta mákony: visszavarázsol minket ama magunk mögött hagyott erősebb lét közelébe. Ráadásul elég behunyni a szemu¨nket. Vagy felu¨tni ezeket a verseket.Egy költő csak a szavakon keresztu¨l tudja megidézni a létezés gyermeki szinesztéziáját. Ezek a szavak más költői tapasztalatokra is utalnak, utalhatnak. Mohai Kanizsája mögött felsejlik a Kosztolányi-féle Szabadka (és persze a kosztolányis melancholia), és mindezek mellett – sokszor ritmikailag is – Weöres Sándor gyerekverseinek mesés Dunántúlja. De míg Weöres verseiben nem válik szét a felnőtt és a gyermeki tekintet, addig teljesen nyilvánvaló, hogy Mohai V. Lajosnál valamiképpen visszanézu¨nk, a szív múltidejében, az emlékezet sötétkamrájában idézzu¨k meg az érzések-érzékek hajdani teljességét. A költői én számára a kisváros, a hajdani világév már befejezett múlt, azt mindörökre eltakarják a hajdani kis utcák és kertek fölé épu¨lt lakótelepek, a jelen örömtelen, mégis betonbiztos, mozdíthatatlan törmelékei. De ha minden úgy maradt volna, most boldogabbak lennénk?Maga a múlt is egyfajta költői konstrukció. Csak az emlékező képzeletében létezik. Ezt is megtanulhatjuk Mohai V. Lajos csodálatos