Az ötödik parancsolat és egyéb történetek

Paulus barát, a titokzatos vándorszerzetes saját múltja elől menekülve járja a világot. 1334 telén a sors egy észak-itáliai kolostorba vezeti, amelynek nagy része évek óta romokban hever, sötét zugaiban és poros termeiben pedig különféle szerzetesrendek élnek furcsa szimbiózisban. Amikor az egyik lakó rejtélyes körülmények között meghal, a vándorszerzetes nyomozásba kezd – amit azonban több tényező is nehezít…Paulus barát egy olyan korban igyekszik megtudni az igazságot, amelyben szinte bárkire rá lehet sütni az eretnekség bélyegét, és amelynek mindennapi részét képezi a halál. Vajon sikerrel járhat-e egy olyan ember, aki saját maga előtt sem tud teljesen őszinte lenni?Az ötödik parancsolat Bíró Szabolcs korai munkája, az első, amelyet saját nevén jegyzett. Az Athenaeum Kiadó új köntösben, a szerző több más történelmi témájú és hangulatú – vagy épp az Anjouk-sorozathoz kapcsolódó – novellájával együtt adja közre ezt a különleges kisregényt.Idézet„Amikor sexta után megtaláltam Mihály testvért a romos, pókhálós szkriptóriumban, a hóesés már teljesen abbamaradt. Az apátság fölött gyülekező, sűrű felhőzet viszont azt üzente, hogy nem ért még véget az égi háború, a vihar csak erőt gyűjt a következő rohamhoz.– Ki az, ki van ott? – fordult felém a vénségesen vén Mihály, ahogy meghallotta közeledő lépteimet az üres teremben.– Paulus vagyok – mutatkoztam be. – Úgy hallottam, itt talállak.– Gyere, gyere csak közelebb, testvérem! – integetett kedélyesen. Ekkor vettem csak észre, hogy mindkét szemére vak. – Gyere, élvezd velem együtt ennek a szent helynek a csendjét!Az ablakpárkányon ült, arcán túlvilági mosollyal. Letelepedtem mellé, és végighordoztam tekintetem a helyen, amit ő szentnek nevezett. Az aedifícium, melyben a szkriptórium is állt, valaha gigantikus, fényűző építmény lehetett, ekkor azonban már csak óriási kőhalomnak tűnt, mesterséges sziklának az apátságon belül. Mindenütt romok, felborított és korhadásnak indult asztalok, félig használt pergamenek, megtépázott tollak hevertek. A falakat néhol korom lepte, de még annál is több volt a pókháló és az egérürülék.– Tudom, mit gondolsz – szólalt meg mellettem fátyolos hangon Mihály testvér. – Azt hiszed, vén bolond vagyok, hogy szent helynek nevezem. Látnod kellett volna fénykorában!Nem szóltam, hagytam, hogy az öreget elöntsék az emlékek, és meséljen nekem a múltról.– A világ legpompásabb szkriptóriuma volt ez – áradozott a szerzetes. – Állandóan folyt a munka, szebbnél szebb, értékesebbnél értékesebb kódexeket másoltunk. Ott, ahol most csak a beomlott falrészt látod, állt egy kis ajtó, az vezetett a könyvtárba. Nem léphetett ám be oda akárki, nagyon fontos fóliánsokat őriztünk! Különleges tudást…– In omnibus requiem quaesivi, et nusquam inveni nisi in angulo cum libro.– Bizony, jól mondod, testvérem! – mosolyodott el az öregember.– Ha jól értem, te is másoló szerzetes voltál, Mihály testvér.– Ó, igen, én is itt dolgoztam – mutatott végig a romokon. – Itt állt az asztalom, éppen itt, az ablak mellett. Több száz oldalt készítettem el, amikor még dicsőséges időket élt ez a kolostor. Aztán… áh! – legyintett dühösen, lemondóan.– Mi történt? – faggattam. – Miért áll romokban a fél apátság?– Nem lett volna szabad elrejtenünk a tudást, az vezetett minden rosszhoz, a titkolózás és a gyarló kíváncsiság – siránkozott. – Hét esztendeje történt, de mintha már egy örökkévalóság is eltelt volna azóta. Egyetlen hét leforgása alatt olyan zűrzavar alakult ki, hogy el sem hinnéd, testvérem! Azt gondolnád, hogy csak mese és merő kitaláció, amit összehordok. Még a Szent Inkvizíció is itt járt, két testvérünket máglyahalálra ítélték, mert boszorkányok voltak és gyilkosok, dolcineánus eretnekek, de egy másik, különös szerzetes – a nevére már nem emlékszem – azt mondta, hamis az ítélet, aztán egyszeriben eltűnt, majd meg tűz ütött ki a toronyban, leégett a könyvtár, és a falusiak fellázadtak. Jaj, testvérem, szavamra mondom, a pokol elevenedett meg itt akkor!”