A minótaurosz és én

Orsi egy minótauroszbébit kap ajándékba, és ezzel a kezdetben kicsi, később ormótlan (ráadásul depressziós) szörnnyel a nyomában kell felnőtté válnia egy apokaliptikus világban, ahol még az árnyaknak is lelkük van, és tilos a sötétben énekelni. Az Utókorban minden, ami lehetséges, megtörtént már, így emlékezni ugyan szabad, csak éppenséggel lehetetlen, viszont az érzések teremtő erővel bírnak. Orsi dolgát nem könnyíti meg, hogy anya költőként egész nap csak az élet valódi kérdéseivel hajlandó foglalkozni (a könnyeitől még a házak is mocorogni kezdenek), apa pedig folyton elvonul bütykölni valamit (vagy ki tudja, mit csinálni). Sőt, távgondolás ide vagy oda, a legjobb barátnőjével, Margóval sem mindig felhőtlen a viszonya, főleg, ha a kincs a tét. A véletlen házban lakó boszorkányról és a fiúkról már nem is beszélve. Nagy kár, hogy csak a felnőttek tudnak varázsolni, nekik viszont nincs hozzá kedvük… Fenyvesi Orsolya mágikus ars poeticája minden címkét levet magáról: talán mesekönyv, de akkor az összes korosztály számára. Vagy bizarr sci-fi a felnőtté válásról? Utópia? Akkor már inkább disztópia. Netalán egy társasjáték játékszabálya? Még az is meglehet, hogy egy titkos társaság alapító ok­irata. Egy dolog bizonyos: emlékezetes képeivel és zabolátlan fantáziájával hosszú időre rabul ejti az olvasó képzeletét.