A háború után

Alexander Bernátot úgy ismeri a közvélemény, mint a századforduló magyar filozófiai életének egyik központi alakját, szerzőjét, szervezőjét. Most munkásságának egy elfeledett oldalát mutatjuk be: az I. világháború kitörését követően a szélesebb közönségnek előadásokat tartó, a háborút elemző, filozófiailag analizáló társadalomtudóst. "... nagy élményünk a nemzeti érzésnek az a föllobbanása volt, melyben először életünkben igaz kedvünk tellett. Az utolsó évtizedekben súlyos pártvillongások tépték hazánkat és komolyan veszélyeztették belső egységét. Odáig jutottunk, hogy a pártok nem tudták többé egymást megérteni, illetőleg a mi még nagyobb baj, nem tudták beleérezni magukat egymás lelkébe, úgy hogy a pártemberek kölcsönösen gazembereknek vagy a legjobb esetben őrülteknek tartották egymást, de ez az utóbbi eset nagyon kivételes volt és nagy megtisztelés számba ment. A nemzeti érzés határozottan csökkent. Támadtak költőink, íróink, tudósaink, publiczistáink, a kik nem a nemzet jövőjén, hanem multján estek kétségbe, mert a jövőről ők akartak gondoskodni, idegen lélek, idegen szellem bőséges beoltásával és a nemzet multjának energikus megtagadásával. Az omló vérnél jobb ragasztó szer nincsen a világon. A hős tettek közt is a bajtársak egymásért való önfeláldozása a legmagasztosabb, az égbe emelő. Akkor látjuk, mi lakozik az emberben. Megismertük a német szövetségeseket s szívünk mélyébe zártuk őket. Hiszszük, hogy ők is szeretnek bennünket. Ennél több nem kell, ezt a kölcsönös szeretetet óvjuk és ápoljuk, mert e szeretet piros rózsája tömérdek véráldozatból virágzott ki. Azelőtt is voltak vad, kegyetlen háborúk, mert az emberek vadak, kegyetlenek, öntudatlanok voltak, indulataik rabjai. De az mégsem történt soha, a mit most ellenfeleink hirdetnek, hogy tudatosan, megfontoltan, minden eszközzel teljes megrontásunkra törnek, mintha fenevadak volnának. Az öntudatos, szándékos gonoszság a legkínosabb látvány ebben a háborúban. Nem ijedünk meg, de elrémülünk és elszomorodunk