6:3 - a meccs, ami örökre megváltoztatta a futballt

1953. november 25. A ködlepte Wembley-stadionban a futball szülőhazája és addig legfontosabb csapata, Anglia fogadta az ötvenes évek legizgalmasabb válogatottjának számító Magyarországot. Az angolok felé óriási volt az elvárás, hiszen addig még soha nem kaptak ki hazai pályán. A Magyarország–Anglia-futballmeccsre a birodalmi érzület utolsó fellángolásakor, II. Erzsébet megkoronázása és a Mount Everest meghódítása idején került sor. A magyar játékosok úgy indultak neki a barátságos mérkőzésnek, hogy tudták, nagy lehetőség előtt állnak, ugyanakkor a szovjet vezetés részéről rájuk is kőtömbnyi nyomás nehezedett: kizárólag a győzelem számított elfogadható eredménynek. Az újságok már a találkozó előtt „Az évszázad mérkőzésének” kiáltották ki a meccset. Mire megszólalt a mérkőzés végét jelző hármas sípszó, a szakírók, a játékosok és a szurkolók egyaránt tudták, hogy a megnevezés egyáltalán nem túlzás. Idén, 2023-ban, hetven esztendővel később, a meccsnek a futballpályán messze túlmutató szimbolikus jelentősége is van. A 6:3 annak a találkozónak a részletes története, amely a játék alapjait megrengető következményekkel járt; nyugodtan kijelenthető: örökre megváltoztatta a futballt. A magyar kiadáshoz az előszót Marco Rossi, a magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya írta. Részlet a könyvből:„A magyarok tudták, hogy otthon, hazai pályán olyan fegyvertény volna legyőzni az angolokat, amellyel véglegesen beírhatják nevüket a játék történetébe. Tisztában voltak vele, hogyha ezt az esélyt elszalasztják, aligha hullik majd újabb lehetőség az ölükbe. Nem volt tehát más választásuk, ki kellett ütniük az ellenfelüket. A feszültséget csak az enyhítette valamelyest, amikor a nem kifejezetten égimeszelő Puskás, miután megpillantotta Ernie Taylort a kijáratban, azzal tért vissza a többiekhez, hogy Anglia soraiban még egy nála is alacsonyabb játékos is helyet kapott. Hogy tovább javítson a többiek kedélyén, Puskás fogadott Kocsissal, hogy nem tud százat dekázni egyhuzamban. Kocsis engedelmesen belement a játékba, és már kilencvenkilencnél tartott, amikor Czibor, a többiek derültségére, közömbösen oldalba lökte. Puskás azért kifizette neki a tétet.Miközben a RAF zenekara az utolsó darabjait is eljátszotta a himnuszok előtt, a két csapat végül szembenézhetett egymással a Wembley-stadion játékoskijárójában. Ekkor került sor arra a momentumra, amely a futball folklór egyik oly sokat emlegetett legendájaként bevonulva a történelembe, tökéletes metaforaként szolgált a következő kilencven perc eseményeire. Amikor a játékosok egymást méregették, az angolok láthatóan meglepődtek, sőt már-már szórakoztatónak találták a magyarok öltözékét, akik könnyűnek tűnő és alacsonyabb szárú stoplist viseltek a britek hagyományosan nehezebb, bokaközépig érő bőrcipőinél. Az angolok jól tudták, hogy az ellenfeleik a kemény, belemenős futballról ismerik őket, ezzel együtt őszintén megütköztek azon, hogy a vasfüggöny túloldaláról érkező csapat, amelynek tagjai állítólag sanyarú körülmények között tengődnek és világéletükben keményen robotoltak, olyan lábbeliben érkeztek a meccsre, amely inkább illett volna egy felsőosztálybeli dandyhez, mint komoly labdarúgóhoz. Billy Wright olyannyira meghökkent az ellenfelük viseletén, hogy Stan Mortensenhez fordult, és ekkor súgta oda neki azokat a – saját szerénytelen értékelése szerint „halhatatlan” – szavakat: „Nem lesz itt semmi gond, Stan. Nézd csak, még rendes szerelésük sincs!” A szerzőrőlMatt Clough újságíró, fiatal kora óta nagy futballrajongó. Cikkei jelennek meg többek között a Guardianben és az Independentben is. Staffordshire-ben él.